Kapcsolatgyilkos szokásaink – avagy hogyan kerüljük el a közelséget?

Lehetséges, hogy a kapcsolatokon belüli visszahúzódásnak és a partnerünk kritizáló viselkedésének hasonló gyökerei vannak?

Egy párkapcsolatban, amikor tagadjuk a visszautasítástól való félelmünket, két jelenség mutatkozhat meg: távolságtartóvá válunk, elkerüljük a kapcsolódást, vagy elkezdjük ellenőrizgetni a társunkat.

A természetben a túlélésünk érdekében fontos, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat, ebbéli védekezésünk során a gyenge, sérülékeny oldalainkat igyekezzük elrejteni, érzéseinket elzárjuk, esetenként olyannyira, hogy azt vesszük észre, hogy nem is érzünk semmit. Egy veszélyes helyzetben ez szolgálja a túlélést, hiszen ha egy erdőben egy felénk tartó vaddisznóval találkozunk, akkor igyekszünk elmenekülni, felmászni egy fára, ill. egy idegen környezetben, pl. egy gyárban dolgozván sem biztos, hogy az érzéseinket mutatjuk meg.

Ezzel szemben emberi kapcsolatainkban épp az ellenkezőre van szükség. Életteli kapcsolatok kialakításához szükséges az, hogy fel tudjuk fedni magunkat, ki tudjuk fejezni belső érzéseinket, fájdalmainkat, gyengédség iránti vágyainkat. Szükség van arra, hogy kifejezzük egymásrautaltságunkat, illetve meg tudjuk élni személyes autonómiánkat is. Ezen érzékeny egyensúlyok megtalálásán folyamatosan szükséges dolgoznunk. Vannak helyzetek, amikor fontos, hogy kimutassuk tartásunkat és erőnket, és fontos, hogy lehessenek olyan időszakok, percek, vagy órák, amikor a gyengédséggel vagyunk jelen a belső érzéseinkkel. A függetlenségtől a sebezhetőségig vezető út gyakran hosszú, hiszen a közelség iránti vágy együtt járhat sok félelemmel, és az érzésekkel való kapcsolódásunk néha extrémen nehéznek tűnik.

Ha a párkapcsolatokat nézzük, ezek korai fázisát sokféle kísérletezés, néha ügyetlenkedés kíséri, amíg megérezzük, hogy a másikkal hogyan is vagyunk, mennyire tudjuk egymást elfogadni. Gondoljunk csak arra, amikor először fogjuk meg egymás kezét, vagy az első csókra. Ezekkel kapcsolatban sok félelem is feltolulhat, ami akár blokkolja, sutává teszi közeledésünket. Sok film mutat be ilyen jeleneteket, és könnyen együtt érzünk a szereplőkkel a kapcsolatok, a szerelmek szövődésének ezen a – néha kínos – szakaszán.  Azt tanuljuk, hogy legyünk türelmesek a kapcsolatok kialakítása során abban, hogy hogyan, mennyire fejezzük ki igényünket a szeretetre, elfogadásra. A kapcsolatok elején néha aggódunk, bizonytalankodunk vagy nehezen merjük kifejezni igényeinket. Van, aki inkább kicsit hűvös, vagy tartózkodóan viselkedik, s ezt nem közömbössége miatt teszi, hanem azért, hogy leplezze felbukkanó érzéseit, vágyait. Furának gondolnánk, hogy ezen szorongásaink fennmaradnának miután összeköltözünk, közös életet alakítunk ki. De a kapcsolatokra az jellemző, hogy valójában az elfogadási igényünk, az elutasítástól való félelmeink hullámzó módon, de megmaradnak kapcsolatainkban. Gyakran fájdalmas következménnyel jár, ha csökken a másik iránti figyelmünk, gyengédségünk, együtt töltött időnk. Az iskolában nem tanítják, hogyan hangolódjunk saját és egymás igényeire.
Belső világunkban az, hogy el vagyunk fogadva sohasem teljesen bizonyos, s a kapcsolatainkban a kölcsönösségre sem számíthatunk állandóan. Rendre érkeznek vélt, vagy valós impulzusok, melyek kapcsolatunk bizonyosságát kezdik megkérdőjelezni. Ezen bizonytalanságok néha apró dolgokból indul el bennünk, mondjuk partnerünk szokatlanul későig marad a munkahelyén, vagy azt látjuk, hogy valakivel feltűnően élénken beszélget. Felmerülhet bennünk, hogy mi nem voltunk kellően kedvesek előző este, vagy elég sok idő telt el legutolsó intim együttlétünk óta…
Egy stabil kapcsolatban, akár évek múltán is előfordul, hogy jeleket, bizonyítékot kérünk a kapcsolatunkról. Ha azt feltételezzük, hogy ez kóros, hogy „nem kéne ilyet éreznünk” az nagyon megnehezíti, hogy felismerjük szeretet és elfogadás iránti igényünket. Sokszor ahelyett, hogy gyengédséget és figyelmet kérnénk, és saját szükségleteinket kedvességgel fejeznénk ki, lehetséges, hogy bántóan, sértően kezdünk viselkedni társunkkal. Elkötelezett kapcsolatban, amikor az elutasítástól való félelmünket eltagadjuk, két jelenség szokott felbukkanni:

Elsőre esetenként eltávolodunk, ezt a pszichológia elkerülésnek nevezi. Igazából nagyon szeretnénk közel kerülni partnerünkhöz, de annyira szorongunk, hogy ő esetleg elutasítana, hogy megfagyunk. Inkább azt mondjuk, hogy elfoglaltak vagyunk, vagy látványosan máshova irányítjuk gondolatainkat, amivel azt jelezzük, hogy nincsen kapcsolódási igényünk. És még az is lehet, hogy külső kapcsolatokat keresünk, ami egy furcsa és ellentétes kísérlet, arra, hogy nem igénylünk törődést, elfogadást.

Vagy elkezdünk túlkontrollálóvá válni. Úgy érezzük, hogy társunk érzelmileg elkerül miket. S mivel azt hisszük, hogy kezdünk „lemaradni” a partnerünkről, ezért elkezdjük indokolatlanul megkérdőjelezni viselkedését, vagy a társunk által vállalt feladatokról tudakozódunk, hogy elvégezte-e, vagy kötözködünk azon, hogy jól végezte-e el azokat. Mindezt tesszük azért, hogy ne kelljen felvállalni érzéseinket, pl., hogy „aggódom, hogy nem számítok neked”. Nem merünk sebezhetőek és érzelmesek lenni. Mivel még egy házasságban sem kényszeríthetjük a társunkat arra, hogy szeresen bennünket, esetenként megpróbáljuk ellenőrizni párunkat. A lényeg itt nem az, hogy kontrollunk által mi legyünk nyeregben, hanem az, hogy nagyon félünk szembenézni  azzal, hogy igazán átadjuk magunkat a kapcsolatban. Ezen viselkedésekből kellemetlen érzések, és tovagyűrűző negatív körök kezdenek kibontakozni. A kontrolláló viselkedés miatt a társunk azt érezheti, hogy mi nem szeretjük őt. Holott igazából mi félünk attól, hogy a másik nem szeret. Azáltal, hogy bántjuk a másikat ő elkezd védekezni. Gyengeségünk, szükségleteink felvállalása és kifejezése helyett inkább panaszkodunk, és terheljük társunkat.

Az lenne fontos, hogy elkezdjünk együtt érzőek és elfogadóak lenni önmagunkkal.
A közeli kapcsolatok igénylik azt, hogy esetenként megmutassuk hiányainkat, gyenge oldalainkat, bár a gyengeségünk ronthatja a pozíciónkat a másik szemében. Intim, szoros kapcsolatainkban a társaink hozzáférnek olyan oldalainkhoz, melyek normál esetben rejtve maradnak. Ez hatalommal ruházza fel őket felettünk. S a hatalommal néha visszaélnek, hiszen érzik, hogy mivel tudnak mélyen megbántani bennünket. Ez ijesztő lehet.

A kapcsolatok ezen aspektusa még nehezebb, ha korábbi tapasztalataink során, kivált a gyermekkorunkban, a közeli kapcsolatok veszélyt hordoztak, például, ha a kapcsolódtunk olyan emberekhez, akik a sebezhetőségünk miatt bántottak minket. A korábbi kudarcaink, amikor csúfoltak, vagy bátortalanságunkat kinevették mind félelemmel teliek. Az a lehetőség, hogy egy-egy sérülékeny pontunkat felfedjük egy másik ember előtt, összekapcsolódhat régi megaláztatásaink -feldolgozatlan- emlékeivel.
Nem azért tartunk a sérülékenységünk felvállalásától, mert bolondok lennénk, hanem mert a közelség a személyiség számára valós veszélyekkel járhat.
Érdemes szem előtt tartanunk, hogy ez a lehetőség eleinte ijesztő. Kihívás, hogy olyan ember legyen körülöttünk, aki esetleg tud bántani minket – és kitartani a kapcsolat mellett, annak ellenére, hogy az néha fájdalmakat hordoz. Ez a veszély, ez a megélés nem olyan, amit csak néhány nem szerencsés ember hordoz, hanem alapvető jellemzője minden mély, intim kapcsolatnak.

A felszínen mind a szorongó, mind az elkerülő magatartásminták nehezek. Ilyen állapotban a társunk mintha azt mondaná: „Nem törődöm veled”, vagy éppen azt gondoljuk, hogy „egy kiállhatatlan ellenőrző szörnyeteg lettél”. De mindkét személy valami teljesen mást mutat, mint amit valójában szeretne. A belső üzenet gyakran az, hogy „Félek, hogy nem vagyok fontos neked”, vagy „Aggódom, hogy nem szeretsz annyira, hogy feloldódhassanak fájdalmas emlékeim”, vagy „Igazából páncélt hordok, hogy ne fájjon az élet”. Ezen valós belső megélés kifejezése helyett, azt mutatják, hogy erősek, dominánsak. Könnyen megérthető, hogy ezen viselkedésükkel csak rontanak a helyzeten. Ez az ösztönös, tudattalan védekező magatartás nem vezet célra. Aki hideg, vagy kontrollál, valójában károsítja a kapcsolatot. A sérülékenység felvállalása helyett azt érik el, hogy zavaros, elégedetlen vagy bosszantó partnerré válnak. Nehéz elhordozni egy olyan partner viselkedését, aki dühösen viselkedik velünk, holott igazából belül fél. Gyakran ez a félelem vezet az érzelmi kitörésekhez.

Ha szeretnél az intimitás irányába mozdulni, fontos hogy önmagaddal kezdjed. Őszintén vizsgáld meg magad, tedd fel a kérdést: „Mit csinálok én, amikor szükségem van valakire, de nem tudom elérni őt?” Visszavonulok? Támadok? Vagy esetleg – s ez elég ritka – igényeimet félelemmentesen fejezem ki?

Reményre adhat okot, ha nyugodt pillanatainkban elkezdjük felismerni saját és partnerünk védekező manővereit. Látjuk, amikor visszahúzódik, érezzük, hogy a felszínen hűvösebb a kapcsolat, de az nem szűnik meg. Vagy amikor elkezd irányítgatni, az nem azért van, mert főnökösködik, hanem álcázott módon próbálja meg fenntartani a kapcsolatot érzelmi szálát. Amint ezeket felismerjük, módunkban áll változtatni. A minket bántó helyzetet le tudjuk cserélni. Ha a saját viselkedésünk mögé látunk, a társunk reakcióit is könnyebbé válik megérteni, érthetjük, hogy mi történik benne, kívülről akár dühítő viselkedése során.

A közelség hordoz veszélyeket. Ha fokozatosan kezdjük magunkat felfedni, az elfogadás is várhatóan fokozatosan elmélyül. Ha kifejezzük, hogy megijedünk társunk hűvösségén, vagy kontrolláló viselkedésén az segít.

Mindezen problémák tartós megoldásába, ha az érzelmek természetét megismerjük: egyértelműnek tekintjük, hogy egészséges és érett dolog sérülékenynek lenni, hogy időről időre szükség van megnyugtatásra, külső tartásra.

Gyakran szenvedünk, mert a felnőtt élet túl kemény, kegyetlen. Megpróbálnak arra megtanítani, hogy sebezhetetlenek legyünk. Azt sugallják, hogy nem helyénvaló, hogy a partnerünktől megerősítést kérjünk, ha távol megy tőlünk. De pont ezek az apró gesztusok, az ölelés, a kedves szavak, amikre szükségünk van. Ez nem csak a gyengék igénye. A kapcsolódásokban a pici bizonytalanság és megerősítés igénye valójában a jól-lét egyik jele. Hiszen kifejezi, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy a társunkat magától értetődően a „miénknek” tudhatjuk. Reálisak maradunk azzal kapcsolatban, hogy a dolgok akár változhatnak is, és érdemesek és képesek vagyunk arra, hogy szeretettel, gondoskodással kapcsolódjunk.